Durván fél év telt el az utolsó bejegyzésem óta. Talán kicsit több is, bele se akarok gondolni. Úgy másfél, két hónapja gondolkoztam el először azon, hogyan jutottam el idáig - és legfőképpen: miért? Amennyire fontos volt és az életem részét jelentette a futás, olyan észrevétlenül tűnt el az életemből az a napi egy-másfél óra, amit magamra és a mozgás örömére fordítottam. Mert mindig jött valami fontosabb, valami sürgősebb. A határidők, a hideg és a szürke időjárás - kifogásokban sosem volt hiány.

Azt olvastam, hogy az újrakezdéshez sokkal nagyobb akaraterő kell, mint hogy valaki nekiálljon futni. Akárki is mondta, osztom a véleményét! Lassan egy hónapja futok több-kevesebb rendszerességgel, azonban addig nem szerettem volna újra írni a blogba, míg nem érzem magamban a kellő magabiztosságot, hogy kitart majd a lendületem.

Nos, ha minden igaz, most eljött a pillanat - ezeket a sorokat éppen a soron következő edzést megelőző bemelegítés prológusának szánom. Mielőtt nekiállnék nyújtani, meg kar- és törzshajlításokat végezni, röviden felvázolnám, hol állok, mit veszítettem és mit tanultam az elmúlt fél év lustálkodása során.

Először is: az emberi test is csak olyan, mint bármelyik gép. Ha nem használod egy darabig, ha nem tartod karban, berozsdásodik és igen hamar hasznavehetetlenné válik. Pontosan ez történt velem is! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számítottam erre.. Ettől függetlenül elkeserítő volt az első edzésen a harmadik és a negyedik kilométer között zihálva lenyomni az iPod-ot és kedve-szegetten hazasétálni.

Nem estem kétségbe, tudni illik sosem voltam az a fajta ember, aki ha nehéz helyzetbe kerül nekiáll magatehetetlenül siránkozni. Szeretem az ún. "innen-szép-nyerni" helyzeteket, a kemény munka híve vagyok és egyáltalán nem futok el a kihívások elől sem! Ami azt illeti, most senki és semmi elől nem tudok elfutni, úgy odalett a kondícióm. Ez azonban nem csak a futásra igaz: mikor könnyedén faltam a kilométereket és ha úgy alakult reggel hatkor is kirugdostam magam az ágyból, hogy meglegyen a napi edzés-adagom, a munkámat sem találtam olyan megterhelőnek, mint mostanság. Örülök, ha feleannyit be tudok vállalni, mint tavaly ősszel - ez pedig senkinek sem jó.

Mert munka akad bőven, a blogon és a futópályán egyaránt. A bloggal kapcsolatosan közép- és hosszú-távon egyaránt vannak elképzeléseim, ám - éppúgy, mint a futással kapcsolatban - amíg nem sikerül a korábbi szintet produkálni, inkább hallgatok. Mindennek meg van a maga ideje, egyelőre azonban nincs más dolgom, mint futni és bizonyítani. Nos, az olvasóim 70%-át egész biztosan elvesztettem a nagy tétlenség idején, de - és ezt most nehogy félre értse valaki - elsősorban nem is nekik szól majd az elkövetkezendő idők munkája, hanem sokkal inkább nekem.

Mert első sorban most magamnak kell bizonyítani, azonban ez senkit se tántorítson el attól, hogy akár aktívan, akár passzívan a jövőben is részesévé váljon a nagy fuTAMÁS-kalandnak, azaz amíg én gyűjtöm a kilométereket, közösen osszuk az észt a blog hasábjain!

Hopsz, közben feltöltődött az iPod - úgyhogy én indulok is! ;-)