Attila barátom jóvoltából rekordidő alatt hozzájutottam az új szenzoromhoz, úgyhogy pénteken semmi használható kifogással nem szolgálhattam, hogy elblicceljem a futást. Meg aztán már nagyon mehetnékem is volt. Szerencsés voltam, mivel a mostanihoz képest egészen kellemes időben próbálhattam ki a vadonatúj, csillogó kis kapszulámat. Tulajdonképpen a cipő talpában lapulva ebből nem sok látszik, de mindenki nagyon jól tudhatja már, hogy ami belül van, csak az számít igazán..

Ha-ha!

Pár méterrel odébb már koránt sem volt ilyen jó kedvem, ugyanis az iPod szerint a sebességem konkrétan a nullával volt egyenlő. Hát köszönöm szépen, az elmúlt hetekben elpuhultam egy hangyányit, no de ennyire..?! Pár száz kínos másodperc és ugyanennyi(re) kínos méter után végül kitéptem a helyéről az egész masinériát és szívem szerint földhöz is vágtam volna, ott helyben.

Csak azért menekülhetett meg, mert a hozzám hasonló tisztességes úriemberek verőfényes péntek délután nem csapkodnak semmit a földhöz - ó nem, én ugyanis nem olyan családból származom.. Aztán meg a fekete kis lejátszó sejtéseim szerint aligha tehet az egész komédiáról - no, ez majd még később kiderül - harmadrészt pedig ha már nem számolja a kilométereket, joggal elvárhatom hogy legalább tisztességes zenét szolgáltasson nekem, míg szétrobbanok futok.

Csak várd meg míg a Tied is tönkremegy, akkor legyél ilyen elszánt!

Komolyan mondom, egyre biztosabb vagyok afelől, hogy egy - netán több - haragosom csúnyán elátkozott és ezért nem jönnek össze a dolgok mostanában. De engem sem olyan fából faragtak, hogy efféle apróságok megtörjenek, ezért aztán - és most pedig dobpergés - életemben először, a Nikeplus mindenható tudományát nélkülözve futottam.

Furcsa volt. Ugyan engem is meglepett, hogy milyen gyorsan el tudtam hessegetni a hibás kütyü által előidézett káros gondolatokat, azért még legalább 2-3 fordulón át nyomkodtam idegesen az iPodot visszajelzésre várva - mindhiába. Ám azt már jól tudtam, hogy egy utcahossz nagyjából 500 méter, úgyhogy egyezséget kötöttem magammal, hogy a tizedik forduló után szépen hazamegyek.

Körülbelül az ötödik, vagy a hatodik sarkon fordulásnál felejthettem el, hogy hol is tartottam, amire két kedves öreg hölgy rátett egy lapáttal, mert hogy nekem nem kellene pont ott futkároznom. Tulajdonképpen már vártam a pillanatot, amikor valaki szóvá teszi, hogy miért pont az ő utcájában kell futnom, de most koránt sem volt kedvem leállni a szemmel láthatóan mindenre elszánt és könyörtelen vén szatyrokkal - kiegyenlítetlen küzdelem lett volna, az már szent!

Múltkor a kutyák, most meg az öreglányok ("valami jobb terepet is találhatnál a futáshoz", "én most megmondom, nem lesz ennek jó vége") - az átok lesz ennek az oka, mondtam én..

A körülmények ellenére azonban egészen kellemeset futottam, bár a végére nagyon begorombult az idő (na még ez is), összességében nem panaszkodom. Azt hiszem ezek az apró dolgok (mert ezeknek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de nem ám) megtanítottak a legfontosabbra, a futásra koncentrálni. Minden más csak problémát hordoz magában. Hiszen már Gordon Pirie is megmondta: helyes technikával bármilyen terepen, bármilyen felszereléssel fájdalom- és sérülésmentesen lehet futni.

A technika pedig nem a Nikeplus-ban rejlik. Abban perpillanat csak a technika ördöge lakik, de én kiverem belőle, de ki ám!