A kedvezőtlen kilátások ellenére egy nagyszerű edzéssel zártam a múltheti, nyirkos vasárnapot. Ugye emlékszik rá mindenki, milyen nehezen szántam rá magam az edzésre? Nem túlzok, legalább egy órán át öltözködtem, cipőt fűztem, melegítettem, nyújtottam és zenét válogattam, míg nagy nehezen ki nem tessékeltem magam az utcára. Érdekes mód, amint nekiveselkedtem a futásnak, a nyomott hangulat - csak úgy mint a köd reggelente - varázsütésre elmúlt és serényen szedtem a lábaimat a már jól bejáratott útvonalamon. Mivel a pályára úgy sem jutok el ilyen ramaty hangulatban, kinéztem magamnak egy csinos kis mellékutcát, tele hétvégi telkekkel (és morcos kutyákkal, szerencsére pórázon) ami úgy nagyjából fél kilométer hosszú. Betonnak nyoma sincs, de személy szerint a kavicsos talajjal tökéletesen ki vagyok egyezve, legalább jobban erősödik a bokám. Ugyanis míg betonon vagy rekortánon alig dolgoznak a fent említett alkatrészeim stabilitásom fenntartása érdekében, addig a kietlen, murvás talajon bizony időnként nem kis erőkifejtés árán sikerül csak talpon maradnom. Hosszú távon mindezek a javamat szolgálják (már amennyiben nem a balesetin kötök ki egy sikertelen manőver után), sokat javult a koordinációs készségem, mióta nem jutok le az elegáns sportpályára. Továbbá azt is észrevettem, hogy mióta komoly figyelmet fordítok a légzésemre és a futás-technikámra, sokat javult az edzéseim minősége.

Elmondom miről van szó: Gordon Pirie: Running Fast and Injury Free c. könyvének tanulmányozása során rájöttem, éppenséggel lenne mit csiszolni kezdetleges technikámon - tudni illik, aki túl nagyot lép és/vagy kimondottan a sarkára helyezett testsúllyal fog talajt, minden egyes lépéssel megszakítja a folyamatos, dinamikus mozgást és egy pillanatnyi megállásra kényszeríti magát. Mondanom sem kell, ezt hosszú távon nem tolerálja senki szervezete sem - Pirie szavaival élve: aki így fut, rövid úton az orvosi rendelőben köt ki. Higgyétek el, nem kevés odafigyelést és energiát kíván, hogy rákényszerítsem magam a helyes technikára, főleg hogy a hónapok alatt szép lassan belém ivódott egyfajta helyesnek vélt stílus, melytől nem volt egyszerű megszabadulnom. Arról nem is beszélve, hogy a két különféle módszer más és más izmokat dolgoztat meg, úgyhogy köszöntsünk egy rég nem látott ismerőst: helló, izomláz! Azt hiszem mostanra érett be a tudatosan kinevelt, begyakorolt formula - mert ezúttal valahogy nagyon egyben éreztem az egész edzést az első lépéstől a tizedik kilométerig - noha a görbe nem erre enged következtetni. Biztos mások is így vannak ezzel, az úszók is érzik az első hossz után, hogy hogy fognak teljesíteni a medencében, no hát én is pontosan így voltam az első kilométer után egyszerűen éreztem hogy ezúttal csúcsot fogok dönteni - ezt most vagy elhiszed, vagy nem - különösebben nem fogok megsértődni akkor sem, ha ez utóbbi történik.

Van a környékünkön egy különösen mogorva öregúr, amolyan mindig-mindent-megmondós-megmorgós-forma, akiről azon kívül, hogy szinte semmi sem tetszik Neki, túl sokat nem tudnék elmondani. Mikor felbukkant előttem, már előre féltem, hogy ebből botrány lesz - "minek kell ilyenkor itt futni" - így óvatosan áttértem az út másik oldalára, elegendő teret biztosítva a válogatott szitkoknak a faragott botjával együtt. Aztán valami olyasmi történt, amire aztán végképp nem számítottam: mosolyogva köszönt és jó futást kívánt, sőt mi több félre is állt - noha tényleg bőven elfértünk mind a ketten azon a széles úton. A harmadik fordulóra már azt is megtudtam Tőle, hogy fiatalabb korában minden nap legalább 10 km-t futott és hogy ezentúl elvárja tőlem is ugyanezt. A futás tehát összehozza az embereket - és íme, itt az élő példa! Azonban a legjobb párbeszéd díját mégsem az öreg kapja, hanem az a két kis srác, akik lesajnáló hangon közölték velem, hogy álljak meg, nem érdemes futni a busz után, mert "innen már senki sem tudja elérni" (éppen a buszmegálló felé futottam). Egyébként elértem :) Továbbá innen üzenem a srácoknak, hogy bár még fiatalok ehhez - de nem lehet elég korán kezdeni - úgyhogy jegyezzék meg: busz és nő után sohasem futunk, mert mindig jön másik!

Nem túl kiegyensúlyozott, vasárnap délutáni görbe

Mint ahogy utol értem az 52:44-es csúcsomat is 10 km-en - pedig már jó ideje kóstolgattuk egymást - végül pedig nem egészen egy perccel javítottam az időmön. Tulajdonképpen ekkora távra kivetítve nem olyan nagy szám ez, azonban egy titka van a dolognak: a folyamatos koncentráció. Ha végig oda tudsz figyelni Magadra, hogy ne essél szét, hogy folyamatosan tartsd az iramot, és helyesen fuss - akkor semmi sem tarthat vissza, hogy akár kettő, három vagy még több perccel megverd saját Magad (hozzáteszem én ezzel az egy perccel is nagyon boldog vagyok :))..

Összegezve a dolgokat: vasárnap kifutottam magamból a nyavalyákat (lekopogom: perpillanat is pazarul érzem magam), erősítettem a sprintjeimen, ápoltam a jószomszédi viszonyokat, elértem egy buszt, amire nem szálltam fel és egy perccel megint közelebb kerültem a titkon dédelgetett 45 perces időmhöz 10 kilométeren. Ez azért még odébb van, de a sporttársak ne feledjék: Human Race-ig bizony már csak 4-et kell aludni!

Csodálatos hét elé nézünk, bíz' én mondom Néktek!