Két napig húztam-halasztottam ezt a futás témát, aztán nem engedélyeztem több kibúvót magamnak. Azt nem mondanám, hogy teljesen felépültem a betegségből, de alapjában véve már jól vagyok. Nátha, meg időnként fel-fel törő köhögés előfordul még, de azzal nyugtattam magam, ha dolgozni járok, a futás sem árthat meg. Nosza alaposan felöltöztem, beaplikáltam az Armbandbe az iPodot, az Armbandet a pulcsi alá, majd rövid bemelegítés után nekifeszültem a természet elemi erőinek. A legnagyobb nyári kánikulában azzal nyugtatgattam magam, hogy ha majd jön az ősz és végre enyhül valamelyest az idő, talán véget érnek a szenvedéseim is. Hát, nem egészen így képzeltem! Tűző napsütésben futni nem kimondottan leányálom, meg aztán nem is tesz túl jót a szervezetnek. Most viszont ízelítőt kaphattam belőle, mennyire tesz jót a szervezetnek és a finom lelkemnek 7-8 fokban repeszteni a kertek alatt. Így jobban belegondolva, inkább a hőségre szavaznék - ám nagyon úgy fest, engem senki sem kérdezett meg az időjárással kapcsolatban. Ahogy ott álltam földbegyökerezett lábbal, mint egy rakás szerencsétlenség, a csípős hidegben bámultam az előttem elterülő kies tájat - a bal fülemben már ott zakatolt az I Choose Noise, de az agyam még mindig csak azt a két szót ismételte vég nélkül: menj haza! De ha jól emlékszem, azzal még nem lehet meccset nyerni nem igaz?! :)

Arról lövésem sincs, mennyire egészséges a módszerem, ám én futás közben rendszerint a számon veszem a levegőt - egész egyszerűen úgy érzem, az orromon át nem tudok annyi oxigént magamba szívni, ami kitart a következő levegővételig, főként sprintek idején. Közvetlenül torokgyulladás után különösen rosszul érintett a dolog, ám túl sokat nem tehettem, mivel nagyjából 5 méter után végleg eldugult az orrom - volt nálam zsebkendő? Nem, persze hogy nem. Tehát az első jó tanácsom a hidegben futó zöldfülűeknek: mindig legyen Nálad két csomag zsepi! A pulóver mellett ezt a többletterhet már meg sem fogod érezni és óriási kellemetlenségektől mentheted meg Magad. Márpedig kellemetlenségekből jut bőven amúgy is, kezdve a tüdőbe beáramló hideg levegővel, ami mellesleg mindig utat tör valahol a ruhádon, hogy belülről próbáljon megtörni. Ha meg éppen nem fázol, akkor meleged van. Lehúznád a cipzárt egy kicsit, de akkor meg azonnal megfázol és újabb egy hét gyengélkedő következik. Kész katasztrófa és még nincsenek is itt a mínuszok..

A kezdeti nehézségek és nyűgök ellenére azért összeszedtem magam és egészen elfogadható eredményt produkáltam a végére. Legalábbis én elégedett voltam azzal, ami a tizedik kilométerig ment. A végén még toltam is egy iszonyatos hajrát (megint csak az én inercia-rendszeremben kell értelmezni az "iszonyatos" jelzőt), amitől az iskolából hazafelé igyekvő kislányok jól meg is ijedtek - ezért iszonyatos. Nem hibáztatom őket ezért, hisz' nem tudom én hogy reagáltam volna le azt, ha egy bordó pulóveres-kapucnis, fújtató-izzadó őrült 3:53/km-es tempóban megindul felém minden különösebb előjel és kiváltó ok nélkül. Hát egész biztosan nekem is földbe gyökerezett volna a lábam. Az incidens 9.71 km-nél békésen megoldódott, a lányok félreálltak én pedig kompromisszumkészségemet megcsillantva átlibbentem a járda melletti köves-murvás szakaszra. Mintha az egyik lány még szurkolt is volna nekem, bár ezt már lehet csak én akartam belelátni a sztoriba, no mindegy.

..ahogy az a hatodrangú sorozatok kórházas jeleneteinél törvényszerűen elhangzik: az első 48 óra kritikus, addig nem tehetünk mást, csak várni tudunk.

10.00 után nem egészen 2 perccel voltam lemaradva a személyi csúcsomtól, aminek ott annyira örültem, hogy legszívesebben csak ugráltam volna örömömben (persze lehet a mozgás okozta eufória is dolgozott bennem, ami pár nap kihagyás után ilyenkor már hatványozottan jelentkezik). Külön ok az örömködésre, hogy ezúttal nem egy kvázi súlytalan technikai ruházatban (amit csak akkor érzel hogy Rajtad van, ha már jól beleizzadtál) mentem ilyen időt, hanem beöltözve, beizzadva, eldugult orral, levegő után kapkodva. Nem is biztos, hogy jót tesz az ilyesmi, de ahogy az a hatodrangú sorozatok kórházas jeleneteinél törvényszerűen elhangzik: az első 48 óra kritikus, addig nem tehetünk mást, csak várni tudunk. Minden történethez (még a hatodrangúakhoz is) hozzátartozik a befejezés is, az enyém nem sokkal a 11-ik kilométer után esett meg. Úgy látszik a nagy hajrában feléltem az utolsó tartalékaimat is, mert utána valahogy sehogy sem akaródzott a futás, aztán egy kilométer vánszorgás után megkegyelmeztem magamnak - ami ennyire nem megy, nem kell erőltetni - és lelőttem az iPodot. Azonban minden szenvedésemért és erőfeszítésemért - ebben a rendkívül hideg októberi szélben - kárpótolt a meleg szoba, a forró fürdő, egy bögre még forróbb kakaó és egy tábla jófajta Cadbury's csokoládé. Ezen sorok írásakor éppen a soron következő edzés előtt állok (pontosabban ülök) és nem fogok hazudni senkinek: futás helyett irtó jól esne most megint az a tábla csoki, a kakaó meg egyáltalán bármi, csak ne kelljen kimenni a hidegbe. De azzal még mindig nem lehet meccset nyerni, nem igaz? ;-)